Tájak,virágok,gyümölcsök,gombák

Gombák

Rókagomba

Jellemzés: Tölcsér alakú, de szabálytalan, kalapszerűen kiszélesedő felső része fodros szélű. Közepes termetű, tojás- sárga színű gomba. Termőrétege ráncos, eres (nem lemezes).

Kalap: A gomba olyan, mint egy telt tölcsér. A kalaprésze többnyire domború, hullámosan lapos, csak néha tölcséres, 3-10 cm széles, széle kezdetben kissé aláhajló, begöngyölt, később felhajló és fodrosodó. Színe sárga - főtt tojás sárgájához hasonló - vagy világosabb, főleg a bükkösben termett példányok sárgásfehérek.

Termőréteg: A termőtesten mélyen lefutó, egymással összekötött vaskosabb ráncok, erek vannak. Színük a kalaphoz hasonló vagy kissé világosabb. Spórapora fehér.

Tönk: Rövid, zömök, lefelé vékonyodó, 3-8 cm hosszú, 0,5-1,5 cm vastag. A kalapnál kissé világosabb sárga.

Hús: Merev, tömör, fehér, csak a bőr alatt sárgás.

Szag és íz: Jóízű, de kissé borsra emlékeztető, nyersen fűszeresen csípős. Csípős íze elkészítés után eltűnik. Kellemes és jellemző szaga van, amely kajszibarackra, de paprikára is emlékeztet. Szárítva is megtartja szagát.

Termőhely és idő: Nyári és kora őszi gomba, de a termés zöme a meleg, esős nyár eleji hónapokra esik, ezért hazánkban egyes száraz években igen kevés terem. Erdőtalajon, különösen a sűrű sötétebb bükkerdőkben és tölgyesekben, bokros helyen és mohás, nyirkos hegyoldalon többnyire seregesen, helyenként igen tömegesen kerül élő. Egyes vidékeken igen gyakori.

Felhasználás: Közkedvelt, kitűnő, ehető, jól ismert gomba. Mindenféle gombás ételnek alkalmas, de kissé kemény. Jól szállítható, tartós, állóképes és ritkán kukacos. Nagy mennyiségben kerül árusításra. Szárításra nem ajánlható, mert megkeményedik, és nehezen puhul meg újra. Nedves tartósításra, sóban eltevésre is alkalmas.

Hasonló fajok: Ha figyeljük a ráncos, eres termőréteget, más gombával alig téveszthetjük össze. Csak a figyelmetlen, gombát nem ismerő téveszti össze a mérgező világító tölcsérgombával, amely sötétebb, vörösesbarna, narancsszínű, finom feketés vonalakkal rajzolt és szabályosan lemezes, csoportos. Alakra és színre igen hasonló hozzá az ehető sárga gerebengomba is, de annak termőrétege tüskés. Hasonló hozzá még a fakóságra tölcsérgomba, de az szabályosan lemezes és rozsda-sárga színű.

Latin név: Cantharellus cibarius

Keserűgomba

Jellemzés: Nagy termetű, tölcsér alakú, feltűnően merev húsú, egyszínű fehér gomba. Bőven folyó fehér, csípős ízű tejnedve van. Lemezei igen sűrűn állnak, lefutók, és a kalapbőre sima.

Kalap: Tölcsér alakú, de domborodó szélein aláhajló. 6-20 (-30) cm nagy. Sima, csupasz. Bőre nem húzható le.

Lemezek: Színük fehér, legfeljebb halvány sárgásfehér. Könnyen sérülnek, ilyenkor bőven buggyan elő belőlük tejnedv. A megszáradt gombán a lemezek hullámosan meggörbülnek és összehajlanak, szinte csöves termőrétegre emlékeztető hálózatot alkotnak. A spórapor fehér.

Tönk: Rövid, zömök, tömör, olykor lefelé kissé vékonyodó, 3-8 cm hosszú,1-3 cm vastag. Fehér, sima.

Hús: Merev, kemény, pattanva törő, fehér. Bőven tartalmaz fehér tejnedvet.

Szag és íz: Igen csípős ízű, szárítva keserű.

Termőhely és idő: Lomberdőben, főleg tölgyesben, bükkösben a talajon terem, a sûrû, mély fekvésű, nyirkosabb erdőrészeken, többnyire tömegesen, fák közelében, mert gyökér kapcsolt gomba. Nyáron és kora ősszel, főleg a nyár elején néha ellepi az erdőt. Nálunk inkább csak a hegyes vidékeken gyakori.

Felhasználás: Parázson, tűzhelyen vagy tepsiben sóval, juhtúróval vagy szalonnával egészben megsütve szokták fogyasztani. Sokan szeretik így. Egyébként csípős íze miatt más elkészítésmódra nem alkalmas. Szárítva is csípős és keserű.

Hasonló fajok: Igen hasonlít hozzá a tölgyesekben inkább ősszel gyakori közeli rokona, a pelyhes keserűgomba, amelynek azonban kalapja és tönkje finoman bársonyos, nemezes, és lemezei nem annyira sûrûn állók. Ez égetően keserű ízű, csípős, és sütve sem válik élvezhetővé! Hasonló hozzá a nyárfák alatt található, csípős ízű rózsáslemezű keserűgomba, amelynek lemezei rózsásfehérek és itt-ott vörös foltosak. Alakra hasonló a földtoló galambgomba, de az nem tejelő, nem égetően csípős, és lemezei körül a tönknél halvány zöldeskék szín is mutatkozik.

Latin név: Lactarius piperatus

Őzláb gomba

Jellemzés: Feltűnő, igen nagy, hosszú tönkű, esernyőszerű gomba. A kalap közepén csúcsos, barna, a többi részén, világos alapon barna, felszakadozó pikkelyektől tarka. Barnán tarkázott tönkje lefelé vastagodó, alul gumós, és rajta eltolható gyűrű van.

Kalap: Fiatalon tojásdad, később esernyő szerűen kiterülő, középen csúcsos púppal. 10-30 cm nagyra nő. Fiatalon összefüggõen sötétbarna, barna bőre növekedés közben körben felrepedezik, ezért a kifejlett, szétnyílt gomba fehéres, világos szürkésbarnás alapon szabálytalanul rendezett, sötétebb barna, kiálló pikkelyekkel tarkított. Széle rojtos. A kalap bőre nem húzható le.

Lemezek: A tönk körül gyûrûben összenőttek, és a tönktől udvar választja el őket. Szabadon és igen sûrûn állnak, a kalap széle felé szélesebbek, puhák. Színük fehér, az idős gombán lehet vörösesbarnán rozsdafoltos is. Spórapora fehér. Spórái fehérek, tojásdadok.

Tönk: Megnyúlt, magas, lefelé fokozatosan vastagabb, alul hagymaszerűen, gumósan kiszélesedő, 10-40 cm hosszú, 1-3,5 cm vastag, a gumó 3-6 cm nagy. A kalapból csuklószerűen kifordítható. Alapszíne barnás, de bőre növekedéskor szétrepedezik, és így világos sárgásszürkés alapon apró, sûrû, barna pikkelyektől övesen márványozott, tarka. Állománya keményen rostos, szálas, belül üres, csöves. Gyűrűje kettős szélű, szélein puha, barnás, korpás, középen merevebb, porcos, sima, pelyhes. Könnyen elmozdítható, a tönkön le és fel tologatható.

Hús: Puha, a tönkben szívós, rostos. Fehér, színtartó, az idősebb példányoké lehet kissé szürkés rózsaszínű. Szárítva szürkésfehér. Nehezen szeletelhető, kócszerű.

Szag és íz: Kellemes mogyoróízű, édeskés. Gyengén lisztszagú.

A fiatal gomba: Tönkje duzzadt, felfelé vékonyodó, alul széles talpon álló. A tönk csúcsán a kalap kicsiny, tojás alakú, ezért a fiatal gomba dobverőre, cimbalomütőre emlékeztet.

Termőhely és idő: Lomb- és fenyőerdőben egyaránt megterem, különösen füves, ritkás, ligetes erdőben, akácosban, fiatalosban, irtásos, bokros helyeken, erdőszéleken, többnyire seregesen vagy boszorkánykörökben. Az erdők mélyén, sziklás vagy homokos talajon, sőt kertekben is előjön. Nyár elejétől késő őszig terem, különösen kora ősszel igen gyakori.

Felhasználás: Levesnek, rántva, sütve vagy más gombás ételnek egyaránt jó. Fiatalon egyike a legjobb csemegegombáknak, eléggé állóképes és ritkán kukacos. Kirántva a gombakalapok halhúsra emlékeztető ízűek. Leszedve tovább fejlődik. Tönkje rostos, rágós, ezért azt megdarálva használjuk fel. Szárításra alkalmas, világos szürkés színűre szárad. Az idősebb gomba szárítva is rágós, a fiatal gomba nyersen is ehető.

Hasonló fajok: Kevés gomba hasonlít hozzá. Csak két rokon faj, a csipkés őzlábgomba és a karcsú őzlábgomba igen hasonlóak, de mindkettő jóval kisebb, ehetők. A karcsú őzlábgomba a méretkülönbségen kívül másban alig különbözik a nagy őzlábgombától. A csipkés őzlábgomba azonban halványbarnás - fehéres színű, kalapja alig pikkelyes, a széle pedig a szakadozott burokmaradványoktól csipkés, és ez a faj fű között, réten, legelőn terem. A mérgező vörhenyes és rozsdás őzlábgombák, valamint ezek rokonai lényegesen kisebbek, és a feltűnő nagyságkülönbség miatt nem téveszthetők vele össze. A mérgező párducgalóca kalapja nem fehéres alapon barna pikkelyes, hanem barna alapon fehér pettyes, továbbá kisebb, és gallérja nem eltologatható gyűrű. Az ehető csiperkék lemezei megsötétednek. A piruló őzlábgomba alacsonyabb termetű, durvábban pikkelyes kalapú, és húsa megvörösödik.

Latin név: Macrolepiota procera

Piruló őzlábgomba

Jellemzés: Nagy termetű, kalapja táblás, cserepes, barna pikkelyekkel borított, lemezei fehérek. Tönkjén eltologatható gyűrű van. Húsa fehérből narancsvörösre szint vált.

Kalap: Domború, harang alakú, középen csúcsos, 7-15 cm széles. Fehéres-barna, szürkésbarnás alapon sötétebb barna, természetszerű, táblás pikkelyekkel.

Lemezek: Szélesek, lágyak, a tönköt nem érik el, a tönk körül gyûrûben nőttek össze, a kalap széle felé szélesebbek. Fehérek, de sérülésre sárgásvörösen foltosodnak. Spórapora fehér.

Tönk: Megnyúlt, karcsú, 10 -25 cm magas, 1-2 cm vastag. Lefelé vastagodó, alul gumós, fiatalon talpszerűen kiszélesedő. A kalapból csuklósan kifordítható. Színe fehéres-szürkés, halvány barnásszürkés, pikkelyes, egyszínű. Gallérja vastag, sallangos szélû, elmozdítható gyűrű.

Hús: Fehér, de megtörve, elvágva narancsvörösre, téglavörösre, sárgásvörösre változik. A színváltozása nem mindig feltűnő. A kalapban lágy, kócszerű, a tönkben rostos, alul szívós rostos.

Szag és íz: Nem jellegzetes.

Termõhely és idő: Erdei televénytalajon, elsősorban fenyvesben a korhadó fenyőtűkön, de parkokban, kertekben is sokfelé gyakori. Főleg ősszel terem.

Felhasználás: Jóízű ehető gomba. Fogyasztásra éppen úgy alkalmas, mint a nagy őzlábgomba, azzal a megszorítással, hogy erdőn kívül termő hasonló fajt ne szedjünk.

Hasonló fajok: Egy változata a sótétkalapú piruló őzlábgomba, amelynek tönkje alul hagymásan vastag. Igen ritka ugyan, de kertben, humuszos talajon előfordul. Több ízben rosszullétet, enyhébb mérgezést okozott külföldön. A piruló őzlábgomba nagyon hasonlít közeli rokonához, a nagy őzlábgombához, amelytől gömbölyűbb kalapja, táblás pikkelyei, nem tarka tönkje és húsának megvörösödése különbözteti meg. Az ugyancsak ehető piruló galóca kalapja nem sötéten pikkelyes, hanem világosan pettyes, és gallérja nem mozdítható el. Esetleg összetéveszthető az erdei csiperkével is, mert annak ugyancsak vörösödik a húsa és pikkelyes a kalapja, de lemezei nem fehérek. A mérgező kisebb őzlábgombák tönkje nem fordítható ki a kalapból, és gallérjuk sem mozdítható el.

Latin név: Macrolepiota rhacodes

Piruló galóca

Jellemzés: Barnásvöröses kalapú, nagyobb, zömök galóca. Kalapján barnás színű, sűrűn álló, szabálytalan alakú pettyek, burokmaradványok vannak. Fehér húsa és lemezei a nyomás helyén vagy megtörve jellegzetesen megvörösödnek. Gallérja lelógó, csókolt. Tönkje gumós, tövében vöröses.

Kalap: Félgömb alakúból lapos, szétterülő, 5-18 cm nagy. Vörös barnás színű, de különböző színváltozatokban előfordul; borvörös, piszkos vörös, szürkés hússzínű, sárgásbarna, okkeres-szürke vagy fehéres, vörös futtatással. A világosabb példányok nemritkán foltosak. A burokmaradványok a kalapon szürkés, barnás vagy fehéres színű, különböző nagyságú kiálló pettyek, amelyek eléggé tapadnak, de az eső mégis lemoshatja őket. A fiatal gombán olyan sűrűn borítják a kalapot, hogy közöttük a kalap bőre alig látszik. A kalap bőre lehúzható, széle sima, legfeljebb az idősebb példányokon kissé bordás.

Lemezek: Fehérek, de az idősebb példányokon maguktól is, egyébként nyomásra, sérülésre általában vörösödnek. Spórapora fehér.

Tönk: Zömök, 8-18 cm hosszú, 1-3,5 cm vastag, alul rücskös, pikkelyes gumóval. A gumó 3-5 cm vastag is lehet. A tönk kezdetben majdnem fehér, később különösen alul vöröses, nyomásra és sérülésre vörösödő. Gallérja jól fejlett, fehér, lelógó, csíkos.

Hús: Fehér, a kalap bőre alatt halvány vöröses, nyomásra vagy a törés helyén többnyire megvörösödik, néha megbarnul, de előfordul, hogy a színe alig változik. A tönk tövében azonban mindig vörösödik, és többnyire már magától is vöröses. Ugyanilyen a kukacrágások helyén is.

Szag és íz: Szaga enyhén kellemes. Íze fiatalon édeskés, később kissé kaparó.

Termőhely és idő: Főleg lomberdőben, különösen tölgyesben találjuk, de gyakran fenyvesben is, fák közelében, mert gyökér-kapcsolt gomba. A sűrűbb erdőt kedveli. Tavasztól késő őszig majdnem minden évben igen gyakori.

Felhasználás: Jóízű ehető gomba, de árusításra nem engedélyezett, mert a mérgezőkkel könnyen összetéveszthető. Csak olyan példányt szedjünk, amelyikben a hús vörös színváltozása akár a tönkben, akár a kalapban, akár a lemezeken jól megfigyelhető. Elkészítés előtt a kalap bőrét mindig húzzuk le.

Hasonló fajok: A mérgező párducgalócával és a légyölő galócával könnyen összetéveszthető. A párducgalóca abban különbözik tőle, hogy sem kívül, sem belül nem vörösödik, és a tönk töve nem rücskös, hanem azon kicsiny, párkányszerű bocskor van, a kalap széle pedig erősebben bordás. A légyölő galóca kalapja inkább sárgásvörös, piros színű, és húsa ennek sem vörösödik. A piruló galócához hasonlít a szürke galóca. Kalapja szürkésbarna, a burokmaradványok is szürkések. A kalap széle nem vagy alig bordás. A tönk a gumó alatt elvékonyodva kissé gyökerező, fehérből szürkülő, gallérja nagy és lelógó. Nem mérgező, de a mérgező galócákkal könnyen összetéveszthető. Hegyvidéki faj, nálunk nem gyakori.

Párduc galóca , NEM EHETŐ

Szürke galóca

Citrom galóca

Mezei csiperke

Jellemzés: Füves, gyepes területeken, árokszéleken tavasztól késő őszig gyűjthetjük ezt a fehéres, selymes fényű, sima, néha kissé pikkelyes, repedező kalapú csiperkét.

Tönk: fehér, gyenge, lefelé álló gallérja van.

Lemezek: fiatalon élénk rózsaszínűek, később feketés-barnák lesznek.

Hús: fehér, lassan, halványan rózsaszínesedik, inkább csak a tönkben. Kellemes illatú csemegegomba.

Hasonló fajok: A mezei csiperkéhez közel álló az akáccsiperke. Ennek fehér kalapja szürkésbarnán, barnán szálas, pikkelykés, főleg a közepén. Homokos talajú ritkás erdőkben, leggyakrabban akácosokban találjuk. Óvatosan kiemelve a laza talajból, jól láthatjuk, hogy tönkje gyökérszerűen micéliumkötegben folytatódik. Kerülendő, mert megárthat

Latin név: Agaricus campestris

Erdei csiperke

Jellemzés: Barna, pikkelyesen tarka kalapú, hamar megfeketedő lemezű, erősen vörösödő és aránylag vékony húsú, vékonyabb tönkű csiperkék.

Kalap: Félgömb alakúból, tojásdadból olykor majdnem szögletes harang alakon át hamar kiterülő. 4-10 cm széles. A kalapbőr lehúzható. Színe vörösbarna, barna, szürkés alapon széles, de nem felszakadozó barnás szálakkal és pikkelyekkel díszített. Középen szürkésbarna, csupasz. A nyomáshelyeken barnásan vörösödő. Lehet félgömb alakú, szélesebb kalapú és alacsonyabb növésű, rozsdás-barna, a kalapra simuló, szálas pikkelyekkel fedett is.

Lemezek: Már kezdetben szürkés rózsaszínűek, és barnásvörösön át gyorsan feketednek. A fiatal gomba lemezei a nyomáshelyeken élénk hús-vörös színűek. A lemezek nyirkosak, nedvesek, törékenyek.

Tönk: Egyenletesen karcsú, az alján többnyire talpszerűen duzzadt, bunkós, 5-10 cm hosszú, de csak 1-2 cm vastag. Van rövidebb és megnyúltabb változata. Színe kezdetben fehér, de igen gyorsan szürkül, barnul, márványosan feketedik, nyomásra lehet vörös-foltos. Felülete hamvas, selymes. Belül szélesen csövesedő, csak alul tömör. Gallérja egyszerű, eléggé vékony, lelógó, gyakran aránylag mélyen álló, fehérből gyorsan szürkésbarnára feketedik.

Hús: Merev. Fiatalon fehér, megtörve hamar hús-vörösre vagy borvörösre színeződik, a lomberdőben élő fajé rögtön vérvörös lesz. Az idősebb gomba húsa szürkül, barnásfekete lesz. Csak a tönk aljában marad fehér, ahol viszont sárguló is lehet.

Szag és íz: Enyhén sajátos, csiperkére és parafára emlékeztető illatuk van.

Termőhely és idő: Lomb- és fenyőerdőben egyaránt előfordulnak. A fenyvescsiperkét a fenyőerdőkben, az erdei csiperkét pedig a tölgyesekben, bokros helyeken, főként meszes talajon találjuk. Mindkét faj júliustól októberig gyakori, de nem mindenütt és nem minden esztendőben. Néha igen nagy tömegben jönnek elő, seregesen és nagy boszorkánykörökben, de hamar, egy-két nap alatt megöregszenek.

Felhasználás: Jóízű, de kevéssé állóképes csiperkék, és mivel az ételt feketére festik, nem is közkedveltek.

Hasonló fajok: Megjegyezzük, hogy nálunk a rozsdabarna kalapú, karcsúbb növésű, erősebben vörösödő húsú, lomberdőinkben élő erdei csiperke a gyakoribb. Az inkább szürkésbarna kalapú, zömökebb, vörösre színezõdõ húsú fenyvescsiperke valamivel ritkább, már csak azért is, mert kevesebb a fenyőerdő. Az erősen fekete lemezű, barna és pikkelyes kalapú, erősen vörösödő húsú erdei csiperkék nem könnyen téveszthetőek össze más gombával. Legfeljebb arra vigyázzunk, hogy a sárguló csiperke pikkelyes példányaival ne tévesszük össze. Az is előfordul, hogy fiatal példányait összetévesztik a mérgező téglavörös susulykával, pedig annak tönkje nem galléros, lemezei világosabbak, szürkésbarnák vagy vörösesbarnák maradnak, kalapja sugarasan rostos, behasadozó, húsa nem meggypiros, hanem halványvöröses lesz. Az ehető piruló őzlábgombához is hasonlíthat, de annak lemezei fehérek maradnak, gyűrűje eltologatható, és tönkje a kalapból csuklósan kifordítható. A piruló galócától, és a Párducgalócától abban különbözik, hogy azoknak a lemezei fehérek, kalapjukon a pettyek pedig világosabbak a kalap színénél.

Latin név: Agaricus silvaticus

Dióízű galambgomba

Jellemzés: Nagy termetű, fehér lemezű, fehér tönkű galamb- gombák. A lemezek és a tönk töve gyakran rozsdafoltos. Kalapszínük zöld vagy hús-vörös, vékony kalapbőrük gyakran nem ér a kalap széléig.

Kalap: Domború, majd lapos, középen gyakran tölcséresen, gödrösen benyomott, 5-15 cm nagyságú. Színe különféle, legtöbbször hús-vörös vagy világoszöld, barnászöld, de lehet majdnem fehéres-sárgás vagy barna is. Sokszor a kalap közepe sokkal világosabb, sárgásfehér színű. Minden színátmenet előfordul rajta. Felülete lehet finoman sugarasan ráncolt, eres. Vékony kalapbőre - különösen a húsvőrós színváltozatban - szűkre szabott, úgyhogy a kalap húsát a szélén itt-ott nem takarja teljesen, és a vékony bőr mellett a lemezek bordásan kilátszanak. A kalapbőr csak a kalap feléig húzható le.

Lemezek: Sűrűn állók, a tönköt érintők, üvegszerűen szétpattanva törékenyek, morzsalékonyak. Fehérek vagy fehéresek, gyakran rozsdafoltosak. Spóraporuk fehér.

Tönk: Rövid, zömök, eléggé vastag, hengeres, 3-11 cm hosszú, 1,5-5 cm vastag, az alján többnyire vékonyodó. Színe fehér, de a tönk tövén többé- kevésbé rozsdás.

Hús: Fehér, merev, pattanva törő, morzsalékony.

Szag és íz: Nyersen is jóízű, kifejezetten édeskés, dióra emlékeztető. Csaknem szagtalan.

Termőhely és idő: Lomberdőben, egyesével sokszor tömegesen teremnek a talajon, a fák alatt. Már kora nyáron tömegesek, mikor a többi faj még ritka, de később is minden erdős vidéken igen gyakoriak.

Felhasználás: Egyikük a legízletesebb galambgombáknak, még nyersen is kellemes ízűek, minden elkészítésre alkalmasak. Hibájuk, hogy nagyon törékenyek és morzsalékonyak, főleg a lemezek törnek apró darabokra. Az is hibájuk, hogy gyorsan kukacosodnak. Jól száríthatók. Árusításra a csípős ízű vörös galambgombákhoz, sőt a gyilkos galócához való felületes hasonlóságuk miatt nem engedélyezettek.

Hasonló fajok: A vörös és a zöld színű változatokat sokan külön fajnak tartják. A zöldes példányok, ha csak a kalapokat látjuk, összetéveszthetők a gyilkos galócával. A gyilkos galócának azonban a tönkön gallérja és alul bocskora van, húsa pedig nem pattanva törő. A vöröses kalapú példányok más vörös színű galambgombákhoz hasonlítanak, így pl. az élénkvörös, égetően csípős hánytató galambgombához, a vörös kalapú, de sárga lemezű ízletes nagy galambgombához. Igen hasonló hozzájuk a barnuló húsú galambgomba, amely eléggé gyakori faj. Ennek kalapszíne a termőhely szerint változó, többnyire barnásvörös lila, de lehet tarka, középen zöldessárga, sárgásfehér vagy más színű is. Lemezei fehéresek, majd halvány okkerszínűek, sárgásak. Tönkje fehér vagy szürkés,.olykor vörösesen futtatott. Húsa fehér színű, de megtörve szürkésbarnára színt váltó. Kellemetlen heringszagú, a szaga romlott halra emlékeztet. A barnulóhúsú galambgomba nálunk erdőkben, nyáron és ősszel gyakori. Ehető, mert a rossz szaga a főzéskor eltűnik, és így fogyasztásra is ajánlható. Nagyon hasonló még hozzájuk az ugyancsak gyakori, de fogyasztásra nem alkalmas feketés-vörös galambgomba, amelynek kalapja sötétebb vörös, feketés-vörös, ibolyás-vörös vagy középen majdnem fekete. Húsa merevebb, nem barnul meg, és általában kissé csípős ízű, különösen, ha a lemezeket kóstoljuk.

Varas hátú galamb gomba

Erdei szegfűgomba

Jellemzés: Fehéres színű, szegfűgomba illatú. Lemezei ritkán állók A tönk töve sötét vörösesbarna. Többnyire csoportos.

Kalap: Kicsiny, 1-6 cm széles, eleinte domború, később lapos. Színe fehéres, de lehet rózsás, lilás, szürkés vagy feketés is. A széle idős korban többnyire bordás.

Lemezek: Ritkán állók, nem lefutók, fehérek, olykor halványan sárgásak vagy barnásak. Spórapora fehér.

Tönk: Karcsú, egyenes, merev, 3-8 cm hosszú, 2-5 mm vastag. Felül fehéres-sárgás, lefelé fokozatosan sötétebb, középen vörösbarna, alul lilásfekete színű. Általában kissé csoportos, 3-6 példány nő együtt.

Hús: Fehéres, a kalapban vékony, rugalmas, merev, a tönkben igen szívós.

Szag és íz: A mezei szegfűgombához hasonlóan szegfűszegszagú.

Termõhely és idő: Erdődben a talajon, korhadó leveleken, kis csoportokban seregesen terem. Nyáron és ősszel sokfelé gyakori.

Felhasználás: Jó ehető gomba, amelyet - bár kicsiny - érdemes gyűjteni. Leginkább levesnek alkalmas.

Hasonló fajok: A mérges gombák közül hasonlítanak hozzá a parlagi, a kis fehér és a viaszfehér tölcsérgomba, de azoknak lemezei sûrûn állók és lefutók. Mindegyiktől különbözik illatával és az alján sötét színű, szívós tönkjével is. A mezei szegfűgombától megkülönbözteti fehéres színe és termőhelye. Az ugyancsak ehető rozsdás szárú fülőke lemezei sûrûn állók.

Latin név: Marasmius winnei

Mezei szegfűgomba

Jellemzés: Világos tejeskávé színű, halványbarnás, egyszínű, rugalmas húsú, kicsiny gomba. Fő ismertetőjele a jellegzetes illata és ritkán álló, halványbarnás lemezei.

Kalap: Fiatalon púposan domború, később lapos, de akkor közepén gyakran kissé csúcsos. Az öreg gomba kalapjának a széle néha felhajló, hullámos. 2-6 cm nagy. Fehéres-sárga, sárgásbarnás, barnás testszínű, esetleg rozsdabarnás. Közepén többnyire sötétebb, illetve a kalapon gyakran egy sötétebb belső és egy ugyanolyan széles világosabb külső rész látszik. Az idősebb példányok kalapjának széle többnyire kissé bordás.

Lemezek: Ritkán állók, nem lefutók, aránylag vastagok, a tönk felé lekerekítettek. Színük nem fehér, hanem világos sárgásbarnás, fehéresbarnás, okker-barnás. Spórái fehérek, kicsinyek, tojásdadok.

Tönk: Karcsú, egyenes, egyenletesen vastag, 4-10 cm hosszú, 3-6 mm vastag, olyan szívós, hogy körömmel kell lecsípni. Színe a kalappal megegyező vagy alul kissé sötétebb.

Hús: A kalapban vékony, eléggé rugalmas, merev, fehéres, halványsárgás. A tönkben szívós és nehezen elszakítható. A gomba száraz időben elfonnyad, de ha ismét nedvességhez jut, újra éled.

Szag és íz: Jóízű és feltűnően fűszeres jó szagú, szegfűszegre emlékeztető illatú.

Termőhely és idő: Fű között terem. Legelőkön, réteken, mezőkön találjuk, de erdőszélen, erdei füves tisztásokon, kertekben is. Kora tavasztól késő őszig, többnyire igen nagy tömegben, seregesen terem, gyakran boszorkánykörben vagy hosszú, zegzugos vonalban.

Felhasználás: Egyike a legközkedveltebb és legjobban keresett gombáinknak. Az egész országban gyűjtik és árusítják, nagy mennyiségben kerül forgalomba. A tönk legalsó részét azonban célszerű eldobni, mert rágós. Leggyakrabban levesben és mártásként fogyasztják, de bármilyen elkészítésmódra alkalmas. Ritkán kukacos. Szárításra és tartósításra is alkalmas. Az árusított gomba tönkjének hossza legfeljebb 1 cm lehet.

Hasonló fajok: A szegfűgombára vigyázni kell, mert a hozzá nem értők sok egyéb gombát, néha mérgezőt is kevernek közé. Gyakran előfordul, hogy a szegfűgomba közé két, vele összetéveszthető veszedelmes mérges gombát is szednek. Ezek egyike a kerti susulyka, amelynek lemezei sűrűn állók és szürkésbarnásak, kalapja erősen rostos, bordás, húsa puha, törékeny, tehát elég könnyen megkülönböztethető tőle. A másik a parlagi tölcsérgomba, amelynek lemezei kissé lefutók, eléggé sűrűn állók, tönkje görbe és húsa törékeny. A szegfűgomba mindkettőtől sajátságos jó illatával is különbözik. Felületes és tájékozatlan gombaszedők figyelmetlenségből és tudatlanságból mégis elnézik, ezért a piaci árusítást ellenőrzőknek a szegfűgombát különös gonddal, darabonként, kiterítve kell átvizsgálniuk. A sárga rétgomba lemezei sűrűn állók, sárgásbarnák. A gyapjas-lábú fülőke lemezei sűrűbben állnak, színe sötétebben barnás, íze csípős. Hasonlít hozzá a kis barna-fakógomba is, de annak színe sötétebb, egészen barna, lemezei sűrűn állók, és húsa törékenyebb. A mérgező, kis termetű őzlábgombákkal alig téveszthető össze, mert azoknak kalapja pikkelyes, tarka. Mindezen gombáknak még hiányzik a jellemző szegfűgombaillata. Az enni való gombák közül hasonlít hozzá több faj is, így néhány kis termetű, hasonlóan barnás színű ehető gomba. Ilyen például a rozsdás-szárú fülőke. Ennek lemezei sűrűn állók, fehérek. Az erdei szegfűgomba illata majdnem azonos, de kalapja fehéres színű, és tönkje alul sötét vörösbarna. Ez is jó, ehető gomba.